Nagyon szépen köszönjük mindenkinek aki olvassa! Már több, mint 7000 megtekintés! És kérlek kaphatnánk egy kis rövid véleményt?
(Annie szemszöge)
Ez a göndör fürtös fiú folyton elfeledteti velem, hogy szólnom kéne a tárgyalás miatt, és már így is nagyon elhúztam. De mikor velem van, sosincs kedvem felhozni az előző reakciójára gondolva, hisz attól félek, hogy újra felkapja a vizet. Amúgy is, Dave-et nemsokára megtalálják, és a tárgyalásig van még idő, amelyen a bűnösnek, mondhatnám inkább a gyilkosnak, is kötelező megjelennie. Ettől még a szőr is felállt a hátamon. Ekkor az órára pillantván jutott eszembe, hogy tegnap hiába mondtam Harry-nek, hogy vigyen haza, mert másnap suli, ragaszkodott a meglepijéhez, amit igazából nem bántam meg, szóval mindjárt csengetés, én meg elfogok késni. Még jó, hogy egy órával később kell ma bemenni.
- Harry!! - szóltam utána, mikor épp elindult a ház valamelyik helységébe, de nem igazán vonta fel rá a figyelmét.
Már vagy 5 perc elteltével várok rá, mikor végre hajlandó volt idejönni.
- Na végre! Már majdnem utánad mentem! - mérgelődtem picit duhajkodva.
- Igen?? - húzott oda magához kacér mosolyával, de én lelöktem magamról kezeit. Nem azért, mert haragszom rá, de még ilyenkor is ezt csinálja.. - Valaki nagyon nyűgös! - nevetett fel - egyébként miért van rajtad cipő? - nézett kérdőn.
- Épp megakartalak kérni rá, - vágtam be a cuki pofit - hogy légy szíves elvinnél engem gyors haza, majd a suliba? Amúgy is, miattad vagyok itt! - adtam rá egy plusz indokot.
- Miért, baj?
- Nem, ezt nem mondtam! Na de akkor? - néztem fel kutyaszemekkel.
- Gyerünk! - intett előre örömömre.
- Kösziii! - megköszöntem egy öntelt mosollyal, és sietve beültünk a kocsiba.
Útközben gyors felhívtam Christine-t, hogy nyugodtan induljon el nélkülem. Majd ezt követően kiszálltam a házunknál, és rekord idő alatt összepakoltam, mialatt ő odakint várt.
- Wow, csini! - kommentálta hirtelen felkapott öltözékem, a járműhöz érve.
- Ha te mondod. - nevettem, miközben sietősen bepattantam mellé, és ismét elindultunk.
A lapuló csendességet megtörve, most már idejét éreztem annak, hogy újra felhozzam a témát kettőnk között. Végül is minek halasztani.
A lapuló csendességet megtörve, most már idejét éreztem annak, hogy újra felhozzam a témát kettőnk között. Végül is minek halasztani.
- Harry.. - néztem közben az ablakon kifele, hisz éreztem, hogy nem fog örvendeni mondatomnak.
- Igen?
- Tudod... - mondtam egyesével a szavakat. Még mindig nem néztem a szemébe.
- Az a helyzet, hogy most már tényleg meg kéne mondanod.. Leszel a tanú ? - ekkor felé fordulva láttam, hogy valami nem oké vonásaiban.
- Ne kezd kérlek.
- De mit ne kezdjek? - morgolódtam, de nem hagyhatom annyiban. - Csak válaszolj!
- Nem mindegy most már ez, az egész ügyben? Ennyire fontos? - hangjában zaklatottságot, és idegességet véltem felfedezni.
- Képzeld az. - de nem volt okom szidni őt. Mindig is nagyra fogom becsülni tettét. - Csak kérlek válaszolj már! - emeltem fel enyhén a hangom.
Erre reakcióként szorosabban megmarkolta a kormányt, és a levegő csak feszültebb lett a kocsiban. Most megint én leszek az oka mindennek.
- Harry! Igen vagy nem?! - kérdeztem, most már erőteljesebben, kerülve a felesleges magyarázkodásokat.
Még mindig csöndbe maradt, de már nem a lágy, gondoskodó tekintettel. Komoly, merev szemekkel nézte az utat, ahogy szavaimra hirtelen benyomta a féket, s befordult egy parkolóba. Ledermedtem, nem hittem, hogy megint ez lesz belőle, titkolna valamit? Esküszöm azt hittem kidob az autóból, de, mikor csak maga elé nézett lekókadt mosollyal, elszálltak ezek a gondolataim. Félve emeltem fel a fejem, de tudtam, hogy nem bántana, hisz nincs oka. Csak ismét nem értettem az egészet, és enyhén megijedtem a hangulat változástól.
- Megint elérted azt, hogy nem értelek. - fordultam felé, de se kép, se hang. - Azt szeretnéd, hogy kiszálljak? - próbálkoztam még egyszer, de, mikor erre se jött válasz, egy halk 'hát jó' -val fogtam magam, és mérgesen lenyomtam a kilincset. Semmi nem érdekelt, nem gondolkodtam, s épp, mikor erővel csaptam volna be magam után az ajtót, egy kéz szorította meg az enyéimet, miképp utánam nyúlt. Felkaptam fejem, miután sietve az illetőre néztem. Ártatlan zöld szemei mélyen az arcomba fúrták magukat, ahogy maradásomért könyörögtek, pedig ő nem szólt hozzám.
- Ne, kérlek maradj! - húzott vissza.
- Akkor most már hajlandó vagy beszélni? - ültem vissza mellé, egy kis távolságot tartva. - Miért nem tudsz nekem sose válaszolni? - hangom aggodalmas volt.
- Ez nem ilyen egyszerű.. - egyből az ugrott be, hogy végül is, ha meglátnák, címlap sztori lenne, hogy "Harry Styles a rendőrségen", de attól ez se nyugtatott.
- Még is mi? - vártam tőle a választ.
- Majd később, légyszi.. - szavai olyan magabiztosnak tűntek, hogy én hülye újra ráhagytam, és szótlan maradtam.
Útközben Niall-t pillantottam meg, ahogy éppen a nyitott ajtó mellett pakolászott az általam keresett helységben, mikor érkezésemre leállt egy pillanatra.
- Hallottam valamit, minden rendben? - aggódott irántam.
- Nyugi, igen, csak egy kicsit bonyolult lett egy-két s más.. - vállára tettem a kezemet megnyugtatásként.
- De, ha mégis.. - folytatta, de a szavaiba vágtam.
- Nem..minden rendben. - és egy halványan mosolyra vontam a számat, bár tudtam, hogy még ki kell találnom valamit a legközelebbi találkozásig. - De, abban tudnál segíteni, ha készítenél nekem valamit!
- Ezt jól átgondoltad? A precíz munkához idő kell, és te se akarsz felfordulást. - nevetett mondata közben.
- Az is elég, hogyha rendelsz! - mértem fel újra a helyzetet.
És egyből intézkedni kezdett, mialatt felvonultam a szobámba. Ezért szeretjük őt ennyire.
(Christine szemszöge)
Kora délelőtti első órán, egyedül ülve koncentráltam a táblán lévő szövegre, amikor valaki erős kopogása zavart fel. Fogalmam sem volt, hol a csudába lehet Annie, de, mikor kinyitották az ajtót, őt pillantottam meg. Feldúltan közeledett felém, ahogy helyet foglalt a szokásos mellettem lévő helyén.
- Vagy fél órát késtél !
- Ne is mond ! - a fejére tette a kezét.
- Mi a baj? - láttam, hogy valami nem stimmel vele, furcsán viselkedett.
- Harry és a tanús dolog, újra.. - suttogta halkan. - Megint sikerült elkerülnie a választ.
- De miért nem lehet megmondani, hogy igen vagy nem?
- Na ez az amit én sem tudok! - idegeskedett miatta.
- Nyugi, ha azt mondta később, hidd el teljesíteni fogja!
- Remélem!
Majd terelve a témát, elmesélte Harry hajnali akcióját. Teljesen feldobta a fiú őt, és neki is jól esett, hogy van akire számíthat, és olyan, aki erős támaszt nyújt számára. Beszélgetésünknek köszönhetően a földrajzból sem lett semmi tudásunk, de amúgy se lehetett volna, hisz túlságosan elvonták a délutánon járó gondolataim a figyelmemet.
- Figyu, kaja után eljöttök velem vásárolni? Segíteni kéne kiegészítőt nézni a környéken nyílt új boltba! - jött oda hozzánk Barbara az udvaron.
- Ahaam! Miért ne? - válaszolt rögtön Annie, örülve, hogy ezzel egy kicsit elfeledhet mindent, de én csak egy 'Ööö' -t tudtam kinyögni, elgondolkodva azon, hogy van már programom.
- Na, mi az? - fordultak felém, mire szerény mosollyal megráztam fejemet.
- Azt hiszem egy darabig én is ott tudok lenni! - tudtam le egy kis időnyi eltűnődés után.
Volt kedvem elmenni a lányokkal csavarogni, hátha netán kinézek magamnak valami jót, főleg, hogy még én sem voltam abban a boltba. Idővel egymagam maradva egy fa alatti padon bambultam el a körülöttem lévőkön, mikor a táskámban búgó telefonom vonta fel a figyelmem. Gyorsan előkotortam, és kíváncsian néztem meg ki az, bár ezt sajnos nem tudtam meg, hisz ismeretlen számot írt ki.
- Igen,tessék? - szóltam bele, mire a túloldalról halk röhögést észleltem. Eléggé ismerős volt a hang.
- Christine? Üdvözöm! - nagyot néztem a válaszon, mégis ki kereshet. - Itt Payne. Liam Payne, 007-es ügynök!
- Te jó ég! - törtem ki nevetésbe. - Én is üdvözlöm önt! De mivel nem ismerek semmilyen ügynököt, le kell tennem! - hülyültem vele.
- Ohh, várj! - hadarta el sebtiben. - Beszélnünk kéne!
- Jó oké, persze! Bocsi még nincs elmentve a számod! Miről lenne szó?
- Szóval szülinap.. - kezdett bele.
- Újra? Jajj tényleg! Harry!
- Úgy bizony! De előtte lenne még egy kérdésem.. Te észrevettél rajta valami furát mostanában? Vagy Annie mondott valamit? - érdeklődött barátja után.
- Háát, én nem tudok semmit, de van egy kis dolog a háttérben.
- Pontosabban?
- Harry mindig elhalasztja a tanús kérdésre a választ, ez. Annie ezért is most egy kicsit összekavarodott, de amúgy nézve más nem lehet, hisz teljesen jól megvannak, imádják egymást. Meg nekem is jól esik, hogy van aki törődik vele a történtek után, egyedül nem tudom felbírt volna e újból 'állni'. Szóval lényegében Harry mindig ott van, és őszinték is egymással! - szedtem össze gyors gondolataimat.
- Az biztosan igaz, hogy Harry szereti és sohase bántaná! Sőt remélem már nincs is annyira maga alatt, ugyanis Niall rendelt a kedvéért kaját! - mondatán hirtelen elvigyorodtam. Melegség járta át a testem ahogyan rá gondoltam. Kijelentésére enyhén felnevettünk, majd egyetértettem vele. - Szóval visszatérve, holnap lesz a szülinapja, és egy kisebb meglepetés szerű felköszöntést kéne tartani! De mivel Zayn-ék nincsenek itthon, és Louis se ér épp rá, segítség kéne!
- Bármikor! Legalább jobb kedvre derítjük! Csak mibe kéne?
- Az is megfelelne ha hoznál díszleteket, és holnap hat óráig eljuttatnád, bár addigra nektek már amúgy is itt kéne lenni!
- Öhh jó, szerencsére otthon van egy csomó, azokat felhasználhatjuk! Ezenkívül meg tetszik az ötlet, majd jelentkezem velük valahogy! De most már le kell tennem! - közöltem vele.
Végül megszakítottuk a hosszas beszélgetésünket, ami tény, hogy elég terjedelmesre sikeredett, majd észrevéve az udvar ürességét, nyomban futni kezdtem a terem felé.
Pár órával később a kapu előtt vártuk ..., de azt hiszem még eltarthat egy jó ideig, mire ő elkészül. Aztán nem sokkal utána egy végzős diákkal lépett ki a főbejáraton, és egy gyors puszi után odasietett hozzánk. Iparkodva hagytuk el az épületet, miután megérkeztünk a boltba. Egy nagy állványon nézegettük éppen kinek mi tetszik, mikor új témát hoztunk fel.
- Na, nem is tudtam, hogy együtt vagytok Tyler-rel ! - kíváncsiskodott Annie.
- Ja, nekem se tűnt fel!
- Hát, úgy néz ki összejött! - dörzsölte össze a kezét örömében.
- Irtó helyes, szerencséd van! - kacsintott felé, mire egy magabiztos bólogatást adott.
- Éss veletek mi újság? - fordult felénk, s Annie-n látszott, hogy nincs kedve erről beszélni.
- Hát ezt most inkább hagyjuk! - mosolygott fel, mialatt egy szép nyakláncot kezdtünk el nézegetni, bár érződött, hogy szívesen áradozna róla.
- Nekem mindegy, te érzed! - vonta meg a vállát, majd újra megszólalt - Na és rólad még nem beszéltünk! - nézett rám váratlanul, mikor épp az órát szuggeráltam.
- Öhh, szerintem indulnom kell! - nem tereltem a témát, tényleg idő volt.
- Nem tán valakihez! - szemöldök vonogatásán elnevettem magam, és Annie-re néztem.
Szemeivel kíváncsian nézett rám, amire csak parányit bólintottam, és halvány mosolyra húztuk a szánkat. Persze ezt mind észrevétlenül, mivel még nem nyilvános.
- Nem húzom tovább az idődet, menj! - fogta meg végül a vállam, kizökkentve gondolataimból, miközben szerintem elpirulhattam.
Hazaérve a kellemes levegőről, gyors lepakoltam mindent, és mivel csak nővérem volt itthon, üdvözlése után a szobámba siettem. A percek olyan hamar elteltek, hogy egyik pillanatról a másikra, csak azt észleltem, milyen szépen megy le a nap, és sötétednek be fokozatosan a szobám különböző részletei. Spot megnyugvóan aludt az ágyam közepén, miközben a gardróbom előtt álltam azon gondolkodván, mit vigyek fel. A ruháim között keresgélve, egy szuper ötletem támadt. Felveszem azt, amit tőle kaptam, ezzel is különlegesebbé tehetném a mai napot, és úgyis az a kedvencem. Sietősen kikaptam a helyéről, és már bele is bújtam. A hajammal nem sokat babráltam, egyszerűen hagytam, hogy a vállamra lógjon, és szétterüljön rajta. Már naplemente után járt, és a villanyok is felkapcsolódtak, én pedig föl le járkálva igyekeztem mindent megcsinálni, és már azt se tudtam hol jár az eszem. Össze vissza kapkodtam, reménykedve azon, hogy nem marad ki semmi olyan, ami fontos lenne. Idő húzásként közben sikerült rendet raknom, és éppen a gitár kottáimat rendezgetem a szekrényen, bár mi mást, a könyvek és én? Jó vicc. Azok nálam nem nagyon voltak megtalálhatóak. Végül későre járván gyors átnéztem mindent, mikor a tükör előtt megálltam, és észrevettem, hogy a smink elmaradt. Tipikus én, és mivel már alig volt rá időm, sietősen keresni kezdtem a kellékeket, bár nem sok sikerrel, mert már vagy öt perce kirámoltam mindent ahol csak lehetne, és sehol sincs. Aztán nagy örömömre a szemem előtt heverő kis táskámban megtaláltam, majd gyors felraktam magamra egy kisebb réteget. Sose verem nagy dobra, nem vagyok az a cicababa aki elbújik alatta. Majd épp elkészültem azt hiszem most már mindennel, mikor tesóm kopogott be hozzám.
- Mi ez a fekete kocsi a ház előtt? - kérdezte érdeklődően, miközben végig futott rajtam a tekintete.
- Oh, már itt van? Mióta parkol itt?
- Épp az előbb fordult be. De most már értem! - mosolyodott el. - Kit sikerült felszedned? - kuncogott, mire oldalba böktem.
- Héé!
- Jól van, szóval ki az? Egy udvarló? - kérdezősködött most már komolyabban.
- Azt hiszem nevezhetem annak..!
- És most érted jött igaz? - nézett újra a ruhámra.
- Igen! - és nem sok faggatás után magamra is hagyott, hogy felöltözhessek, majd végül kilépjek a házból. Közbe pedig jött egy sms-em, melyben szólt, hogy itt van, én meg csak annyit írtam rá, hogy 'látom:) '.
- Szia! - köszöntöttem izgulva, ahogy megpillantottam a járda szélén álló jól öltözött fiút.
- Szia! - üdvözölt vissza, miközben a késő délutáni halvány fényekben kirajzolódott a mosolya.
- Hamar ideértél!
- Hát nem beszéltünk időpontot! - nevetett fel lágy hangjával.
- És hova szeretnél menni? - kíváncsiskodtam a szőkeség mellett.
- Az maradjon titok! - mondta pajkosan, mire megforgattam szemeimet, jelezve, hogy nem fogom kibírni.
- Ahh - 'panaszkodtam' szórakozóan.
- Akkor induljunk el, hamarabb odaérünk! - invitált előre, mikor megtorpantam.
- Várj! A kocsi?
- Az itt marad, ha nem baj! Menjünk gyalog! - mosolyodott el, mire egyértelműen bólogattam.
Sokkal jobb sétálni a levegőn, miközben csendesen beszélgetni tudunk egymással.
- Említetted már, hogy ugye beköltöztetek, mindent láttál már a városban?
- Hat éves voltam, azóta eltelt egy kis idő, de amúgy nem volt még mindenre lehetőségem! - vigyorodtam el.
- Akkor most mindent látni fogsz! - nézett a szemembe, és még kíváncsibbá tett.
Az út során megérdeklődtük egymás napját, hogy milyen volt, beszéltünk arról, hogy ki volt otthon, és ide kilyukadva jutottunk el a családomhoz.
- Ő mit tanul? - kérdezte a nővéremre utalva.
- Elméletileg jogásznak készül, vagy valami ilyesmi.
- Az jó, biztos okos! - állapította meg abból, hogy egyetemre jár. - És anyukád ugye a rádiónál dolgozik?
- Igen ott, de lehet hallottál már róla! - gondoltam arra, hogy egy-két hónappal ezelőtt egy rendezvényen voltak.
- Miért, hogy hívják? - ténylegesen érdekelte, ez nagyon jól esett.
- Polly Artmenson
- Öhh, rémlik valami, de nem ismerem! - próbálta felidézni.
- A te anyukád pedig.. - néztem rá a válasz iránt, tényleg nem tudtam a nevét.
- Maura Gallagher
- Tényleg! Én viszont már hallottam róla.
- De ugye jókat? - nevette el magát.
- Persze!
- Akkor jó ! És a többi családtagod?
- Hát a kutyámat már ismered, akkor ott van még az öcsém , ja meg a nevelőapám, róla inkább nem mesélnék.
- Hogy hogy?
- Szörnyű egy alak, nem szeretem ahogy velünk bánik..
- Ohh - vitte le a hangsúlyt.
- Mindegy is! - vágtam rá, hogy ez most egyáltalán nem számít.
Elragadó volt, ahogy lassan sétáltunk egymás mellett, és elmeséltünk fontos dolgokat. Nagyon jól éreztem magam, mostanában senki nem kérdezősködött irántam, kedves, hogy őt érdekeltem. Később elmondott néhány dolgot a bátyjáról, és én is bővebben kifejtettem anyukámról őket.
- Amúgy elég mozgalmas életed van nem? - hoztam fel egy újabb témát.
- Mondhatni, de megszoktam, hisz szeretem amit csinálok! - öröm volt hallgatni, amilyen elbizakodottsággal mondta ki a szavakat, és, hogy van olyan ember aki ennyire kötődik valamihez. - Emellett pedig ugyanúgy van időm sportolni, vagy bármi!
- Hát mi focizni jártunk ki!
- Tényleg? Imádom! - csillantak fel szemei e hallatán.
- Nagy szurkoló vagy? - nevettem fel.
- Még szép! De a gitár a mindenem! - mondta magabiztosan.
- Tudom! - erre összemosolyogtunk. Az idő lelassult közöttünk, és minden perc kellemesen telt el, én pedig nem törődtem semmivel, hisz vele voltam. Elmesélte a banda Los Angeles-i útját, hogy neki milyen nagy élmény volt az egész, amelyről nekem is eszembe jutott egy s más, amit megosztottam vele. Szívhez szóló volt, hogy mindössze ketten voltunk, és csak egymásra figyeltünk. Egyszer egy néma csendben közöttünk, észleltem fel arra, hogy már egyre közelebb lehetünk a meglepihez. - Niall, - szólaltam meg szerényen.
- Hm ? - tekintetétől, amivel ismét rám nézett, jólesően átjárt a hideg.
- Mikor érünk oda? - kíváncsiskodtam.
- Hamarosan! - egy kicsit bátortalanul mondta, remélve, hogy tetszeni fog.
- Pontosabban?
- Most! - fordultunk be az utolsó sarkon.
Elállt a lélegzetem, ez ez hihetetlen. Látszólagosan zavarba jöttem, hogy Niall ilyet tesz értem.
- Ugye nem arra gondoltál? - mutattam a csodálatosan kivilágított London eye-ra.
- Csak ha örülnél neki! - piszkálgatta az egyik tincsét, ahogy beletúrt a hajába.
- Úristen! Persze! - erre jó szorosan átöleltem - Még nem voltam!
- Akkor menjünk! Gyere! - nézett a szemembe egy őszinte mosoly kíséretében, majd átkarolta a derekamat, és elindultunk a sor felé.
Szerencsére mivel nem voltak olyan sokan hamar sorra kerültünk. Niall segített beszállni, majd indulás előtt, gyors levetettem a kabátomat, s ezt megtéve hosszasan elbámult rajtam. Jajj tényleg, a ruha.
- Ez kedves, azt vetted fel amit tőlem kaptál?! - mosolyodott el, csillogó szemeivel.
- Igen..! - mindkettőnkön zavartság látszódott, nagyon örült neki.
- Még mindig jól áll! - nézett rám, őszinte szavai nagyon jól estek.
- Ha te mondod elhiszem, köszönöm! - mosolyogtam vissza, és közben már elindultunk.
Odasétáltunk a korláthoz, és némán gyönyörködtünk a tájban. Gyönyörű volt minden, a hangulattal együtt. Ennél jobban még szerintem sose éreztem magamat. Hihetetlen, hogy vele vagyok, és itt, ő általa. A szívem hevesen vert az egésztől, ahogyan ez mind lejátszódott bennem.
- Köszönöm! - fordultam oda Niall felé, amire óvatosan rátette a kezét az enyémre.
- Én köszönöm!
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen szép! - nevettem fel halványan.
- Igen, sajnálom azokat, akik nem tudják értékelni..csodálatos az egész! - amire rábólintottam, tudni kell észrevenni a természet adta csodákat, ahogyan a folyó lágyan sodor a medrében, és a hold ragyog az égen, ekkor felém fordult, és láttam, hogy valamit mondani szeretne. - Christine..- kezdett bele elősször halkabban - nagyon örülök, hogy megismertelek! - szavaitól bizsergés futott végig rajtam.
- Én is! - nem kívánhattam volna nála jobbat.
Majd szembefordultunk közelebb lépbe egymáshoz.
- Na ugye tetszik? - mosolyodott el felvont szemöldökkel.
- Igen, nagyon! - néztem ismét körbe. - Té-ényleg nagyon nagyon köszönöm! - kék szemeivel mélyen az enyéimbe nézett.
- Nem kell megköszönni! - eközben elértük az óriás kerék legfelső szintjét. Még bámulatosabb volt az egész. Egy igazi randi.
Én pedig közelebb léptem hozzá, és már a levegő vételét is éreztük a másiknak. Hirtelen átkarolta a derekamat, és érzékien egymást néztük szinte pislantás nélkül. Majd mindketten lehunytuk szemeinket, és ösztönösen összeértek ajkaink. A szívem úgy dobogott, hogy majd kiesett a helyéről, miközben egymást karoltuk. Kizártunk mindent magunk körül, és csak egymásé voltunk, senki nem számított. Ez nem csak egy csók, ami megtörtént, ez más, nekem, nekünk sokat jelent. Szeretem.
Majd, mikor letelt az idő, és leszálltunk, egyből elindultunk hazafele a sötét utcákon. Nagyon jó, hogy velem jött, ijesztő lenne egyedül, ma már semmi se biztos. Útközben ismét jól elbeszélgettünk, bár most inkább oda illő némaság uralkodott közöttünk, és hallgattuk a környék zaját. Kezeink egymáséban pihentek, és a késő óránk elérkeztében végül hazaértem. Épphogy elakartunk búcsúzni egymástól, mikor eszembe jutott valami.
- Mindjárt jövök, várj! - szóltam neki, és gyors befutottam.
Kint várakoztam rá, ameddig felmértem a környéket, és a házakat nézegettem. Nem sokat kellett ácsorognom, amikor megjelent a kapuban egy nagy dobozzal a kezében, belőle kiálló színes cuccokkal. Nagy vigyor ült szájára reakcióm láttán.
- Ez mi? - nevettem fel, érdekesen felvont szemöldökkel. Fogalmam sincs mit akart ezekkel.
- Ömm, dísz Harry bulijára, átadnád Liam-nek? - na ez már megmagyarázza a helyzetet.
- Persze! - és gyors átvettem tőle, láttam, hogy alig bírja tartani. - Mi ez? - kotortam ki a tetejéről egy állatot.
- Hát pinyáta!
- Ohh értem! - világosodtam meg. - Átfogom őket adni! - bólogattam biztosan, amit megköszönt.
Majd most már tényleg elköszöntünk, bár.. alig akartam otthagyni. Muszáj volt menni. Adtam neki egy búcsú ölelést, és végül beszálltam a kocsimba, amivel hamar hazaértem.
Nagy nehezen benyitottam az ajtón a felpakolt kezeimmel, amire pont Liam pattant fel egyből.
- Csá, hol voltál? - köszöntött. - Várj segítek! Ezek mik? Nem a díszletek? Christine-t bíztam meg vele, hogy ke.. ohh már értem! - beszélte meg magával, amire zavartan elmosolyodtam.
- Oda adta nekem, hogy hozzam el, holnap pedig jönnek!
- Okés, rendben, de halkan, nem tudom ébren van-e! - kezdett el most már ő is suttogni.
Ezt követően lepakoltunk, ettem, fürödtem, és az ágyba vetettem magam. Még csak alig egy órája köszöntünk el, de már hiányzik..vele lennék minden percben. Örülök a mai napnak, hogy jól sikerült.
- Megint elérted azt, hogy nem értelek. - fordultam felé, de se kép, se hang. - Azt szeretnéd, hogy kiszálljak? - próbálkoztam még egyszer, de, mikor erre se jött válasz, egy halk 'hát jó' -val fogtam magam, és mérgesen lenyomtam a kilincset. Semmi nem érdekelt, nem gondolkodtam, s épp, mikor erővel csaptam volna be magam után az ajtót, egy kéz szorította meg az enyéimet, miképp utánam nyúlt. Felkaptam fejem, miután sietve az illetőre néztem. Ártatlan zöld szemei mélyen az arcomba fúrták magukat, ahogy maradásomért könyörögtek, pedig ő nem szólt hozzám.
- Ne, kérlek maradj! - húzott vissza.
- Akkor most már hajlandó vagy beszélni? - ültem vissza mellé, egy kis távolságot tartva. - Miért nem tudsz nekem sose válaszolni? - hangom aggodalmas volt.
- Ez nem ilyen egyszerű.. - egyből az ugrott be, hogy végül is, ha meglátnák, címlap sztori lenne, hogy "Harry Styles a rendőrségen", de attól ez se nyugtatott.
- Még is mi? - vártam tőle a választ.
- Majd később, légyszi.. - szavai olyan magabiztosnak tűntek, hogy én hülye újra ráhagytam, és szótlan maradtam.
(Harry szemszöge)
Mikor Annie megemlítette a tanús dolgot, nagyon felmérgelődtem,..de nem rá, hanem magamra.
Istenem de marha vagyok, biztos most saját magát okolhatja, vagy éppen engem, de nem azért nem szólaltam meg, mert bunkó vagyok, vagy felmérgelt, hanem, mert kellett egy kis idő, hogy megálljak, és átgondoljak mindent. Az engem elterítő érzéseim össze-vissza kavarogtak bennem, és nem volt erőm megszólalni.
Tudom, hogy nem húzhatom sokáig. Hazugságban tartom szegényt, ezért el kéne mondanom az igazságot, hisz Louis-t is sajnálom, bár nem tudom, hogy zavarja-e, neki azt hiszem ez mindegy...vagy nem. Tehát, most vagy folytatom a kamuzást, és továbbra is kihasználom a lehetőséget, vagy elmondok mindent. Szóval hamarosan erre is sor kerül.
A sulinál gyors kiraktam őt, majd haza sietve, bevágtam magam a kanapéra.
- Figyelj haver, takarítani kéne. A lányok is átjönnek, meg majd a hétvégén Louis tesója is, ne szégyenkezzünk már folyton! - állt meg mellettem Liam, miközben félfüllel az utasításait hallgattam.
- Hagyd, egy ideje hozzá se lehet szólni! - jött be a szobába Zayn, utalva arra, hogy nemrég próbálkozott kommunikálni velem.
- Nem, semmi.. - duruzsoltam az orrom alatt, csak ne faggassanak már. Elakarom felejteni, legalább most ne járjon már ez a fejemben.
- Nem hisszük el! - szóltak vissza.
- Ő biztos tudja az okát. - vágott bele Louis váratlanul, a szoba valamelyik másik részéről.
Mi volt ez a hangnem? Sejtem, hogy mire gondolhatott, és félek, hogy arra..amire én. Hirtelen felpattantam helyemről, és kimentem a konyhába egy kis frissítő hideg vízért. Útközben Niall-t pillantottam meg, ahogy éppen a nyitott ajtó mellett pakolászott az általam keresett helységben, mikor érkezésemre leállt egy pillanatra.
- Hallottam valamit, minden rendben? - aggódott irántam.
- Nyugi, igen, csak egy kicsit bonyolult lett egy-két s más.. - vállára tettem a kezemet megnyugtatásként.
- De, ha mégis.. - folytatta, de a szavaiba vágtam.
- Nem..minden rendben. - és egy halványan mosolyra vontam a számat, bár tudtam, hogy még ki kell találnom valamit a legközelebbi találkozásig. - De, abban tudnál segíteni, ha készítenél nekem valamit!
- Ezt jól átgondoltad? A precíz munkához idő kell, és te se akarsz felfordulást. - nevetett mondata közben.
- Az is elég, hogyha rendelsz! - mértem fel újra a helyzetet.
És egyből intézkedni kezdett, mialatt felvonultam a szobámba. Ezért szeretjük őt ennyire.
(Christine szemszöge)
Kora délelőtti első órán, egyedül ülve koncentráltam a táblán lévő szövegre, amikor valaki erős kopogása zavart fel. Fogalmam sem volt, hol a csudába lehet Annie, de, mikor kinyitották az ajtót, őt pillantottam meg. Feldúltan közeledett felém, ahogy helyet foglalt a szokásos mellettem lévő helyén.
- Vagy fél órát késtél !
- Ne is mond ! - a fejére tette a kezét.
- Mi a baj? - láttam, hogy valami nem stimmel vele, furcsán viselkedett.
- Harry és a tanús dolog, újra.. - suttogta halkan. - Megint sikerült elkerülnie a választ.
- De miért nem lehet megmondani, hogy igen vagy nem?
- Na ez az amit én sem tudok! - idegeskedett miatta.
- Nyugi, ha azt mondta később, hidd el teljesíteni fogja!
- Remélem!
Majd terelve a témát, elmesélte Harry hajnali akcióját. Teljesen feldobta a fiú őt, és neki is jól esett, hogy van akire számíthat, és olyan, aki erős támaszt nyújt számára. Beszélgetésünknek köszönhetően a földrajzból sem lett semmi tudásunk, de amúgy se lehetett volna, hisz túlságosan elvonták a délutánon járó gondolataim a figyelmemet.
- Figyu, kaja után eljöttök velem vásárolni? Segíteni kéne kiegészítőt nézni a környéken nyílt új boltba! - jött oda hozzánk Barbara az udvaron.
- Ahaam! Miért ne? - válaszolt rögtön Annie, örülve, hogy ezzel egy kicsit elfeledhet mindent, de én csak egy 'Ööö' -t tudtam kinyögni, elgondolkodva azon, hogy van már programom.
- Na, mi az? - fordultak felém, mire szerény mosollyal megráztam fejemet.
- Azt hiszem egy darabig én is ott tudok lenni! - tudtam le egy kis időnyi eltűnődés után.
Volt kedvem elmenni a lányokkal csavarogni, hátha netán kinézek magamnak valami jót, főleg, hogy még én sem voltam abban a boltba. Idővel egymagam maradva egy fa alatti padon bambultam el a körülöttem lévőkön, mikor a táskámban búgó telefonom vonta fel a figyelmem. Gyorsan előkotortam, és kíváncsian néztem meg ki az, bár ezt sajnos nem tudtam meg, hisz ismeretlen számot írt ki.
- Igen,tessék? - szóltam bele, mire a túloldalról halk röhögést észleltem. Eléggé ismerős volt a hang.
- Christine? Üdvözöm! - nagyot néztem a válaszon, mégis ki kereshet. - Itt Payne. Liam Payne, 007-es ügynök!
- Te jó ég! - törtem ki nevetésbe. - Én is üdvözlöm önt! De mivel nem ismerek semmilyen ügynököt, le kell tennem! - hülyültem vele.
- Ohh, várj! - hadarta el sebtiben. - Beszélnünk kéne!
- Jó oké, persze! Bocsi még nincs elmentve a számod! Miről lenne szó?
- Szóval szülinap.. - kezdett bele.
- Újra? Jajj tényleg! Harry!
- Úgy bizony! De előtte lenne még egy kérdésem.. Te észrevettél rajta valami furát mostanában? Vagy Annie mondott valamit? - érdeklődött barátja után.
- Háát, én nem tudok semmit, de van egy kis dolog a háttérben.
- Pontosabban?
- Harry mindig elhalasztja a tanús kérdésre a választ, ez. Annie ezért is most egy kicsit összekavarodott, de amúgy nézve más nem lehet, hisz teljesen jól megvannak, imádják egymást. Meg nekem is jól esik, hogy van aki törődik vele a történtek után, egyedül nem tudom felbírt volna e újból 'állni'. Szóval lényegében Harry mindig ott van, és őszinték is egymással! - szedtem össze gyors gondolataimat.
- Az biztosan igaz, hogy Harry szereti és sohase bántaná! Sőt remélem már nincs is annyira maga alatt, ugyanis Niall rendelt a kedvéért kaját! - mondatán hirtelen elvigyorodtam. Melegség járta át a testem ahogyan rá gondoltam. Kijelentésére enyhén felnevettünk, majd egyetértettem vele. - Szóval visszatérve, holnap lesz a szülinapja, és egy kisebb meglepetés szerű felköszöntést kéne tartani! De mivel Zayn-ék nincsenek itthon, és Louis se ér épp rá, segítség kéne!
- Bármikor! Legalább jobb kedvre derítjük! Csak mibe kéne?
- Az is megfelelne ha hoznál díszleteket, és holnap hat óráig eljuttatnád, bár addigra nektek már amúgy is itt kéne lenni!
- Öhh jó, szerencsére otthon van egy csomó, azokat felhasználhatjuk! Ezenkívül meg tetszik az ötlet, majd jelentkezem velük valahogy! De most már le kell tennem! - közöltem vele.
Végül megszakítottuk a hosszas beszélgetésünket, ami tény, hogy elég terjedelmesre sikeredett, majd észrevéve az udvar ürességét, nyomban futni kezdtem a terem felé.
Pár órával később a kapu előtt vártuk ..., de azt hiszem még eltarthat egy jó ideig, mire ő elkészül. Aztán nem sokkal utána egy végzős diákkal lépett ki a főbejáraton, és egy gyors puszi után odasietett hozzánk. Iparkodva hagytuk el az épületet, miután megérkeztünk a boltba. Egy nagy állványon nézegettük éppen kinek mi tetszik, mikor új témát hoztunk fel.
- Na, nem is tudtam, hogy együtt vagytok Tyler-rel ! - kíváncsiskodott Annie.
- Ja, nekem se tűnt fel!
- Hát, úgy néz ki összejött! - dörzsölte össze a kezét örömében.
- Irtó helyes, szerencséd van! - kacsintott felé, mire egy magabiztos bólogatást adott.
- Éss veletek mi újság? - fordult felénk, s Annie-n látszott, hogy nincs kedve erről beszélni.
- Hát ezt most inkább hagyjuk! - mosolygott fel, mialatt egy szép nyakláncot kezdtünk el nézegetni, bár érződött, hogy szívesen áradozna róla.
- Nekem mindegy, te érzed! - vonta meg a vállát, majd újra megszólalt - Na és rólad még nem beszéltünk! - nézett rám váratlanul, mikor épp az órát szuggeráltam.
- Öhh, szerintem indulnom kell! - nem tereltem a témát, tényleg idő volt.
- Nem tán valakihez! - szemöldök vonogatásán elnevettem magam, és Annie-re néztem.
Szemeivel kíváncsian nézett rám, amire csak parányit bólintottam, és halvány mosolyra húztuk a szánkat. Persze ezt mind észrevétlenül, mivel még nem nyilvános.
- Nem húzom tovább az idődet, menj! - fogta meg végül a vállam, kizökkentve gondolataimból, miközben szerintem elpirulhattam.
Hazaérve a kellemes levegőről, gyors lepakoltam mindent, és mivel csak nővérem volt itthon, üdvözlése után a szobámba siettem. A percek olyan hamar elteltek, hogy egyik pillanatról a másikra, csak azt észleltem, milyen szépen megy le a nap, és sötétednek be fokozatosan a szobám különböző részletei. Spot megnyugvóan aludt az ágyam közepén, miközben a gardróbom előtt álltam azon gondolkodván, mit vigyek fel. A ruháim között keresgélve, egy szuper ötletem támadt. Felveszem azt, amit tőle kaptam, ezzel is különlegesebbé tehetném a mai napot, és úgyis az a kedvencem. Sietősen kikaptam a helyéről, és már bele is bújtam. A hajammal nem sokat babráltam, egyszerűen hagytam, hogy a vállamra lógjon, és szétterüljön rajta. Már naplemente után járt, és a villanyok is felkapcsolódtak, én pedig föl le járkálva igyekeztem mindent megcsinálni, és már azt se tudtam hol jár az eszem. Össze vissza kapkodtam, reménykedve azon, hogy nem marad ki semmi olyan, ami fontos lenne. Idő húzásként közben sikerült rendet raknom, és éppen a gitár kottáimat rendezgetem a szekrényen, bár mi mást, a könyvek és én? Jó vicc. Azok nálam nem nagyon voltak megtalálhatóak. Végül későre járván gyors átnéztem mindent, mikor a tükör előtt megálltam, és észrevettem, hogy a smink elmaradt. Tipikus én, és mivel már alig volt rá időm, sietősen keresni kezdtem a kellékeket, bár nem sok sikerrel, mert már vagy öt perce kirámoltam mindent ahol csak lehetne, és sehol sincs. Aztán nagy örömömre a szemem előtt heverő kis táskámban megtaláltam, majd gyors felraktam magamra egy kisebb réteget. Sose verem nagy dobra, nem vagyok az a cicababa aki elbújik alatta. Majd épp elkészültem azt hiszem most már mindennel, mikor tesóm kopogott be hozzám.
- Mi ez a fekete kocsi a ház előtt? - kérdezte érdeklődően, miközben végig futott rajtam a tekintete.
- Oh, már itt van? Mióta parkol itt?
- Épp az előbb fordult be. De most már értem! - mosolyodott el. - Kit sikerült felszedned? - kuncogott, mire oldalba böktem.
- Héé!
- Jól van, szóval ki az? Egy udvarló? - kérdezősködött most már komolyabban.
- Azt hiszem nevezhetem annak..!
- És most érted jött igaz? - nézett újra a ruhámra.
- Igen! - és nem sok faggatás után magamra is hagyott, hogy felöltözhessek, majd végül kilépjek a házból. Közbe pedig jött egy sms-em, melyben szólt, hogy itt van, én meg csak annyit írtam rá, hogy 'látom:) '.
- Szia! - köszöntöttem izgulva, ahogy megpillantottam a járda szélén álló jól öltözött fiút.
- Szia! - üdvözölt vissza, miközben a késő délutáni halvány fényekben kirajzolódott a mosolya.
- Hamar ideértél!
- Hát nem beszéltünk időpontot! - nevetett fel lágy hangjával.
- És hova szeretnél menni? - kíváncsiskodtam a szőkeség mellett.
- Az maradjon titok! - mondta pajkosan, mire megforgattam szemeimet, jelezve, hogy nem fogom kibírni.
- Ahh - 'panaszkodtam' szórakozóan.
- Akkor induljunk el, hamarabb odaérünk! - invitált előre, mikor megtorpantam.
- Várj! A kocsi?
- Az itt marad, ha nem baj! Menjünk gyalog! - mosolyodott el, mire egyértelműen bólogattam.
Sokkal jobb sétálni a levegőn, miközben csendesen beszélgetni tudunk egymással.
- Említetted már, hogy ugye beköltöztetek, mindent láttál már a városban?
- Hat éves voltam, azóta eltelt egy kis idő, de amúgy nem volt még mindenre lehetőségem! - vigyorodtam el.
- Akkor most mindent látni fogsz! - nézett a szemembe, és még kíváncsibbá tett.
Az út során megérdeklődtük egymás napját, hogy milyen volt, beszéltünk arról, hogy ki volt otthon, és ide kilyukadva jutottunk el a családomhoz.
- Ő mit tanul? - kérdezte a nővéremre utalva.
- Elméletileg jogásznak készül, vagy valami ilyesmi.
- Az jó, biztos okos! - állapította meg abból, hogy egyetemre jár. - És anyukád ugye a rádiónál dolgozik?
- Igen ott, de lehet hallottál már róla! - gondoltam arra, hogy egy-két hónappal ezelőtt egy rendezvényen voltak.
- Miért, hogy hívják? - ténylegesen érdekelte, ez nagyon jól esett.
- Polly Artmenson
- Öhh, rémlik valami, de nem ismerem! - próbálta felidézni.
- A te anyukád pedig.. - néztem rá a válasz iránt, tényleg nem tudtam a nevét.
- Maura Gallagher
- Tényleg! Én viszont már hallottam róla.
- De ugye jókat? - nevette el magát.
- Persze!
- Akkor jó ! És a többi családtagod?
- Hát a kutyámat már ismered, akkor ott van még az öcsém , ja meg a nevelőapám, róla inkább nem mesélnék.
- Hogy hogy?
- Szörnyű egy alak, nem szeretem ahogy velünk bánik..
- Ohh - vitte le a hangsúlyt.
- Mindegy is! - vágtam rá, hogy ez most egyáltalán nem számít.
Elragadó volt, ahogy lassan sétáltunk egymás mellett, és elmeséltünk fontos dolgokat. Nagyon jól éreztem magam, mostanában senki nem kérdezősködött irántam, kedves, hogy őt érdekeltem. Később elmondott néhány dolgot a bátyjáról, és én is bővebben kifejtettem anyukámról őket.
- Amúgy elég mozgalmas életed van nem? - hoztam fel egy újabb témát.
- Mondhatni, de megszoktam, hisz szeretem amit csinálok! - öröm volt hallgatni, amilyen elbizakodottsággal mondta ki a szavakat, és, hogy van olyan ember aki ennyire kötődik valamihez. - Emellett pedig ugyanúgy van időm sportolni, vagy bármi!
- Hát mi focizni jártunk ki!
- Tényleg? Imádom! - csillantak fel szemei e hallatán.
- Nagy szurkoló vagy? - nevettem fel.
- Még szép! De a gitár a mindenem! - mondta magabiztosan.
- Tudom! - erre összemosolyogtunk. Az idő lelassult közöttünk, és minden perc kellemesen telt el, én pedig nem törődtem semmivel, hisz vele voltam. Elmesélte a banda Los Angeles-i útját, hogy neki milyen nagy élmény volt az egész, amelyről nekem is eszembe jutott egy s más, amit megosztottam vele. Szívhez szóló volt, hogy mindössze ketten voltunk, és csak egymásra figyeltünk. Egyszer egy néma csendben közöttünk, észleltem fel arra, hogy már egyre közelebb lehetünk a meglepihez. - Niall, - szólaltam meg szerényen.
- Hm ? - tekintetétől, amivel ismét rám nézett, jólesően átjárt a hideg.
- Mikor érünk oda? - kíváncsiskodtam.
- Hamarosan! - egy kicsit bátortalanul mondta, remélve, hogy tetszeni fog.
- Pontosabban?
- Most! - fordultunk be az utolsó sarkon.
Elállt a lélegzetem, ez ez hihetetlen. Látszólagosan zavarba jöttem, hogy Niall ilyet tesz értem.
- Ugye nem arra gondoltál? - mutattam a csodálatosan kivilágított London eye-ra.
- Csak ha örülnél neki! - piszkálgatta az egyik tincsét, ahogy beletúrt a hajába.
- Úristen! Persze! - erre jó szorosan átöleltem - Még nem voltam!
- Akkor menjünk! Gyere! - nézett a szemembe egy őszinte mosoly kíséretében, majd átkarolta a derekamat, és elindultunk a sor felé.
Szerencsére mivel nem voltak olyan sokan hamar sorra kerültünk. Niall segített beszállni, majd indulás előtt, gyors levetettem a kabátomat, s ezt megtéve hosszasan elbámult rajtam. Jajj tényleg, a ruha.
- Ez kedves, azt vetted fel amit tőlem kaptál?! - mosolyodott el, csillogó szemeivel.
- Igen..! - mindkettőnkön zavartság látszódott, nagyon örült neki.
- Még mindig jól áll! - nézett rám, őszinte szavai nagyon jól estek.
- Ha te mondod elhiszem, köszönöm! - mosolyogtam vissza, és közben már elindultunk.
Odasétáltunk a korláthoz, és némán gyönyörködtünk a tájban. Gyönyörű volt minden, a hangulattal együtt. Ennél jobban még szerintem sose éreztem magamat. Hihetetlen, hogy vele vagyok, és itt, ő általa. A szívem hevesen vert az egésztől, ahogyan ez mind lejátszódott bennem.
- Köszönöm! - fordultam oda Niall felé, amire óvatosan rátette a kezét az enyémre.
- Én köszönöm!
- Nem hittem volna, hogy ez ilyen szép! - nevettem fel halványan.
- Igen, sajnálom azokat, akik nem tudják értékelni..csodálatos az egész! - amire rábólintottam, tudni kell észrevenni a természet adta csodákat, ahogyan a folyó lágyan sodor a medrében, és a hold ragyog az égen, ekkor felém fordult, és láttam, hogy valamit mondani szeretne. - Christine..- kezdett bele elősször halkabban - nagyon örülök, hogy megismertelek! - szavaitól bizsergés futott végig rajtam.
- Én is! - nem kívánhattam volna nála jobbat.
Majd szembefordultunk közelebb lépbe egymáshoz.
- Na ugye tetszik? - mosolyodott el felvont szemöldökkel.
- Igen, nagyon! - néztem ismét körbe. - Té-ényleg nagyon nagyon köszönöm! - kék szemeivel mélyen az enyéimbe nézett.
- Nem kell megköszönni! - eközben elértük az óriás kerék legfelső szintjét. Még bámulatosabb volt az egész. Egy igazi randi.
Én pedig közelebb léptem hozzá, és már a levegő vételét is éreztük a másiknak. Hirtelen átkarolta a derekamat, és érzékien egymást néztük szinte pislantás nélkül. Majd mindketten lehunytuk szemeinket, és ösztönösen összeértek ajkaink. A szívem úgy dobogott, hogy majd kiesett a helyéről, miközben egymást karoltuk. Kizártunk mindent magunk körül, és csak egymásé voltunk, senki nem számított. Ez nem csak egy csók, ami megtörtént, ez más, nekem, nekünk sokat jelent. Szeretem.
Majd, mikor letelt az idő, és leszálltunk, egyből elindultunk hazafele a sötét utcákon. Nagyon jó, hogy velem jött, ijesztő lenne egyedül, ma már semmi se biztos. Útközben ismét jól elbeszélgettünk, bár most inkább oda illő némaság uralkodott közöttünk, és hallgattuk a környék zaját. Kezeink egymáséban pihentek, és a késő óránk elérkeztében végül hazaértem. Épphogy elakartunk búcsúzni egymástól, mikor eszembe jutott valami.
- Mindjárt jövök, várj! - szóltam neki, és gyors befutottam.
(Niall szemszöge)
Kint várakoztam rá, ameddig felmértem a környéket, és a házakat nézegettem. Nem sokat kellett ácsorognom, amikor megjelent a kapuban egy nagy dobozzal a kezében, belőle kiálló színes cuccokkal. Nagy vigyor ült szájára reakcióm láttán.
- Ez mi? - nevettem fel, érdekesen felvont szemöldökkel. Fogalmam sincs mit akart ezekkel.
- Ömm, dísz Harry bulijára, átadnád Liam-nek? - na ez már megmagyarázza a helyzetet.
- Persze! - és gyors átvettem tőle, láttam, hogy alig bírja tartani. - Mi ez? - kotortam ki a tetejéről egy állatot.
- Hát pinyáta!
- Ohh értem! - világosodtam meg. - Átfogom őket adni! - bólogattam biztosan, amit megköszönt.
Majd most már tényleg elköszöntünk, bár.. alig akartam otthagyni. Muszáj volt menni. Adtam neki egy búcsú ölelést, és végül beszálltam a kocsimba, amivel hamar hazaértem.
Nagy nehezen benyitottam az ajtón a felpakolt kezeimmel, amire pont Liam pattant fel egyből.
- Csá, hol voltál? - köszöntött. - Várj segítek! Ezek mik? Nem a díszletek? Christine-t bíztam meg vele, hogy ke.. ohh már értem! - beszélte meg magával, amire zavartan elmosolyodtam.
- Oda adta nekem, hogy hozzam el, holnap pedig jönnek!
- Okés, rendben, de halkan, nem tudom ébren van-e! - kezdett el most már ő is suttogni.
Ezt követően lepakoltunk, ettem, fürödtem, és az ágyba vetettem magam. Még csak alig egy órája köszöntünk el, de már hiányzik..vele lennék minden percben. Örülök a mai napnak, hogy jól sikerült.
(Christine szemszöge)
Izgatottan beérve a lakásba köszöntem mindenkinek, de csak nevelőapát találtam meg a konyhában..
- Hol a csudában voltál? - fordult felém.
- Mondtam anyának, hogy elmegyek.
- Leszarom anyád véleményét, késő van! Nekem kellett öcséddel lennem!
- Annyira nincs is késő, és miért olyan nagy baj?
- Utálom a gyerekeket!
- Hogy mondhatsz ilyet? - emeltem fel erős mondatára a hangomat.
- Te meg, hogy pofázhatsz vissza nekem?
- Na elég.
- Neked elég, csak magaddal törődsz! - erre egy gondolatlan fintoromra, egy pofon csattant az arcomon.
- Nem bánhatsz így velem! - csordult ki a könnycseppem, és becsaptam az ajtót. Én senkivel se beszélek így, én csak megvédtem öcsit. Nagyon rég történt már ilyen.
Elfogom mondani anyának, bár hiába, nem fog hinni nekem, mint általában. Vele normális, beadja a jó dumát, elegem van, s közben ledobtam magam az ágyra.
Mikor újra előjött lezsibbadt arcom iránt a könnyem, gyors letöröltem őket, és átgondoltam mindent. Nem fogja elrontani a napomat, ez volt az eddigi legjobb. Erős és boldog maradok, ő itt van velem, és sikerült mosolyra húznom a számat.
Nagyon szeretem a blogotokat:) Szerintem nagyon jól írtok, és mindenképp folytassátok:) És van itt nektek valami: http://bestfriendsforeverornot.blogspot.hu/2015/05/1-dij.html :)
VálaszTörlés