(Annie szemszöge)
RING-RIING!- szólalt meg a reggeli hangulatrontóm. Egy újabb felelős-dogát írós sulinap...
Kimásztam az ágyból, felvettem a jó meleg mamuszomat, és kinéztem az ablakon.
A rossz kedvem messze szállt már, hisz megláttam, hogy végre leesett az első hó. Pedig még csak november közepe van, de Londonban vagyunk...Gyorsan elkészültem,barna hajam csak átfésültem, majd mentem is le reggelizni.
- Jó reggelt!- köszöntem oda anyáéknak, és bátyáimnak.
- 'Reggelt!- köszönt vissza Will.
A többiek csak hümmögtek egyet, hogy tudomásul vették, hogy ott vagyok, de túl elfoglaltak a szavakhoz.
- Láttátok? Leesett az első hó!- mosolyogtam örömömben.
- Mi? Ja, aha. De jó.-mondta komor fejjel anya. Nagy lelkesedés...
Többet nem is szóltam hozzájuk, nem akarok én is negatív hangulatot kapni pont most. Már az utolsó falatnál tartottam a szendvicsbe, amikor megszólalt a csengő. Nem kellett megnéznem ki az, hisz minden nap hallom ugyanekkor a csengőt. Ez Christine. Mindig együtt megyünk suliba.
Gyorsan elköszöntem a családtól, és már szaladtam is felöltözni. Kinyitottam az ajtót, és mielőtt bármit is mondhattam volna, egy nagy hógolyót kaptam a képembe.
-Hééé!- nevettem borzongva.- Ezt még visszakapod Christine! Amúgy meg neked is jó reggelt!
- Szia!- mosolygott vidáman.- Bocsessz, ezt nem hagyhattam ki! Na gyere, mert elkésünk.
(Christine szemszöge)
Úgy örülök a hónak! Ez mindig a karácsony első jele. Szegény Anninek nem szóltam, hogy a homloka csupa hó maradt. Majd leolvad.
A suliba érve megkezdtük a szokásos, egyhangú unatkozásunk. Na, jó, amikor a tanár nem figyelt, készült pár érdekes kép unaloműzés gyanánt.
Le is lettünk szidva érte...De megérte! Kell egy kis színt vinni a napba...
Annie-vel azon beszélgettünk németen, hogy mi mióta is ismerjük egymást. Egy vicces project feladatba raktak össze minket még pár éve. Már nem is emlékszem a témára, de nem is az a lényeg. Az a fontos, hogy ennek hála megismertem jobban Annie-t, és igaz, hogy stílusban, és még sok másban eltérünk egymástól, elválaszthatatlanok lettünk.
Törin írtam egy cetlit neki, hogy valamit szeretnék vele megbeszélni. Nézett, hogy mi történt? Én csak nevettem, hogy majd szünetbe. Mindig ezt csinálom, mert vicces, mikor Annie kíváncsi, és addig nem hagy békén, amíg el nem mondod, mi az.
Már széttépte a kíváncsiság, mire kicsöngettek.
- Na???- ugrott oda mellém nagy szemekkel.- Elmondod?
- Hát, ha érdekel...-húztam tovább.
- Ne már, te.- nevetett.- Tudom, hogy direkt csinálod!
- Eljönnél velem egy koncertre?
(Annie szemszöge)
-Wow, hát persze! Ugye Scorpionsra gondolsz?- ugrándoztam.
-Öhm...tudod, hogy más a stílusunk...
-Ugye...nem a One Directionra gondolsz?- döbbentem le.
-Szerinted?
- Tudod, hogy nem szeretem őket, sajnálom.-nem mertem a szemébe nézni.
- De...engem anya csak úgy enged el, ha...ha te is jösz.
Nem válaszoltam.
- Annie, ez az álmom! És végre ezt kapom karácsonyra! Eddig nem engedhettük meg magunknak, tudod.
Szegénykém minden ünnepkor One Direction jegyet kért, de sosem kapott. Most meg kap egyet, és én legyek a gonosz barátnő, aki mindent elront azzal, hogy nem megyek el vele?
Már majdnem sírt Christine. Nem bírtam tovább.
- Ha neked ennyire fontos, nekem is ennyire fontos.-mosolyogtam.
-Akkor...eljösz velem??
Meg sem várta a válaszomat, a nyakamba ugrott.
-Tudtam-tudtam-tudtam hogy nem hagysz cserben!- most már tényleg sírt, de az örömtől.
Nem tudtam mit mondani erre, csak viszonoztam az ölelést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése